Amikor mesekönyvet illusztrálok, az első kép nem a papíron jelenik meg – hanem bennem. Néha egy szín bukkan fel először, máskor egy mozdulat, egy karakter szeme. A történet még nem öltött alakot, de már ott él – és csak arra vár, hogy formát adjak neki.

A mesekönyv illusztrálás nem díszítőmunka. Sokkal inkább egy érzékeny fordítás: a szavak világát átemelni képpé, mégpedig úgy, hogy közben ne veszítsen az erejéből – sőt, ha lehet, még többet mondjon. Ezért is érzem minden új illusztrációs munkánál, hogy valami különös felelősség kezdődik: nem csak rajzolni kell, hanem figyelni, ráhangolódni, beleérezni.

A célközönség: ők nem csak nézik – érzik

Az első kérdés mindig ez: kiknek szól a mese? Egy hároméves gyerek nem úgy „olvassa” a képet, mint mi. Ő egész testével reagál: a színekre, az arányokra, az ismerősségre. Egy hatéves már elidőzik a részleteken, észrevesz apró humort, árnyalatokat. Épp ezért fontos, hogy az illusztrációk ne legyenek túlterheltek – de ne is legyenek sekélyesek. A kép is „nőjön” a gyerekkel együtt.

Ez nem könnyű feladat. A legjobb, ha mindig újra és újra „belehelyezkedem” a gyerek pozíciójába. Próbálom elképzelni, mit látna ő? Mit keresne a képen? Milyen érzés lenne neki először találkozni ezzel a világgal?

A történet hangulata: minden mese másképp szól

Mielőtt bármibe belekezdek, újra meg újra elolvasom a szöveget. Nem az eseményeket keresem, hanem a hangulatot. Azt az alaprezgést, ami végigvonul rajta. Egy humoros, játékos történet egész másféle képi világot kér, mint egy csendes, bensőséges mese. A hangulat lesz a vezérfonalam: segít a színek, formák, kompozíciók kiválasztásában.

Sokszor segít az is, ha zenét hallgatok hozzá – van, hogy egyetlen dallam segít pontosan ráérezni, hogyan szólna a történet, ha kép lenne belőle.

Mit mutatsz meg, és mit hagysz sejtésben?

Az egyik legnehezebb döntés mindig az: meddig menjek el? Egy illusztráció akkor igazán jó, ha nem akar mindent megmutatni. Ha hagy helyet a gyerek képzeletének is. Ha csak annyit mond: „nézd, itt egy világ – de a többit fedezd fel te”.

Ez az a határ, amit mindig újra és újra meg kell érezni. Van, hogy egy karakter arckifejezésén múlik minden. Vagy azon, hogy a háttérben ott van-e egy kis részlet, amit csak sokadszorra vesz észre az olvasó.

Színek: nemcsak díszítés, hanem érzelem

A színválasztásról órákig tudnék mesélni. Egy-egy jelenetnél sokszor nem is a forma, hanem a szín a főszereplő. A világos, meleg tónusok biztonságot adnak. A hirtelen sötét vagy kontrasztos színek feszültséget hoznak – de csak akkor, ha jól vannak adagolva.

Volt már olyan jelenet, ahol ötven különböző árnyalatot próbáltam ki egyetlen zöldre. Nem azért, mert túlgondolom – hanem mert tudom, hogy nem mindegy. A gyerekek sokkal érzékenyebbek a színek jelentésére, mint gondolnánk.

Digitális vagy kézi? Mindegy, ha igaz

Sokan kérdezik, mivel dolgozom. Akvarell, ceruza, digitális rétegek? Az igazság az, hogy nincs egyetlen „jó” technika. A kérdés mindig az: mi szolgálja legjobban a történetet?

Egy mesének talán pont az a finom akvarell-folyás illik, ami kézben tartott technikával születik. Másiknak a digitális világ sűrű rétegzettsége. Én igyekszem minden munkánál ezt újra eldönteni. Mert nem a módszer számít, hanem az, hogy a kép megszólaljon. Vagy még inkább: megelevenedjen.

Részletgazdagság: nem a túlrajzolás, hanem a szeretet nyoma

Hiszem, hogy egy illusztráció akkor igazán erős, ha részleteiben is él. A gyerekek észreveszik, ha valami csak „oda van rakva” – és azt is, ha szeretettel van odarakva. Egy apró mintás szőnyeg, egy hajtincs a karakter homlokán, egy gomb a kabáton – mind-mind azt mondják: ez a világ létezik.

És ha egy világ létezik, akkor a gyerek bátran beléphet oda. Akkor ott biztonság van, játék, és lehetőség a saját történetek továbbírására.

Ha szeretnéd, hogy a saját mesekönyved illusztrációi is ilyen gondossággal és beleérzéssel készüljenek el, szívesen megmutatom, hogyan dolgozunk mi, a Galantusz Grafikánál. Itt nem „képeket készítünk” – hanem világokat építünk.